Nem kell:)
Az egész életem arról szól, hogy a számos olyan dologtól zsigeri undor fog el ami a többségnek evidencia.
Egyik kedvenc íróm Mária Sándor. Így zárja az "Egy polgár vallomásai" címû könyvét:
"Mert a világ, amelyben éltem, maga sem hitt többé a „béké"-ben, sem a gyógyulásban. A megriadt kispolgár szûkölt mindenfelé a világban, s nem is akart mást, csak prolongálni és alkudozni. Az élet tájait baljós világítás hatotta át. Rettegõ és gyanakvó világban élek, amelyben államférfiak idõrõl idõre haladékot adnak még az emberiségnek, mintegy hivatalosan biztatják, hogy még az egyszer bevetheti búzával a földeket, írhat még egy könyvet vagy építhet még egy hidat; ebben a permanens veszélyérzetben telik el élet és munka. Az osztály, amelybe születtem, összemosódik a feltörõ osztályokkal; kultúrájának szintje az utolsó húsz esztendõben ijesztõen zuhant, a civilizált ember igényérzete kihalóban. Az eszmények, amelyekben hinni tanultam, mint megvetett ócskaságok kerülnek nap mint nap szemétdombra; a nyájösztön rémuralma terjed el az egykori civilizáció óriási területei fölött. A társadalom, amelyben élek, nemcsak a szellem csúcsteljesítményei iránt közömbös már, hanem a mindennapok átlagának emberi és szellemi stílusával szemben is. A szándék, amely tapinthatóan, érzékelhetõen áthatja koromat, kétségbeeséssel tölt el; a kortársi tömegek átlagízlését, szórakozásaikat és igényeiket megvetem, erkölcsüket kétellyel szemlélem, a korszak technikai és rekordbecsvágyait, melyek csaknem maradéktalanul kielégítik a tömegeket, végzetesnek tartom. A szellemi ember magányos jelenség, s mindenfelé katakombákba kényszerül, mint a középkorban a vandál hódítók elõl a Betû titkával rejtõzõ szerzetesek. Az élet minden demonstráló megnyilvánulását félreérthetetlen, tragikus félelemérzet hatja át.
Ebben az idõben kell élnem és dolgoznom, ahogy lehet. Nagyon nehéz. Megdöbbenéssel veszem észre néha, hogy hatvanéves emberekhez közelebb érzem magam lélekben és ízlésben, mint a huszonöt évesekhez. Mind így vagyunk, akik az „osztály" utolsó, diadalmas pillanatában születtünk. Aki ma ír, mintha csak tanúságot akarna tenni egy késõbbi kor számára... tanúságot arról, hogy a század, amelyben születtünk, valamikor az értelem diadalát hirdette. S utolsó pillanatig, amíg a betût leírnom engedik, tanúskodni fogok errõl: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát. Életprogramnak nem sok ez, de nem tudok másként. Minden, amit tudok, annyi, hogy e tanulsághoz, a magam kegyetlen-hûtlen módján, hûséges akarok maradni. Igaz, láttam és hallottam Európát, megéltem egy kultúrát... kaphattam-e sokkal többet az élettõl? Úgy, most pontot teszek, s mint aki vesztett csatából maradt meg hírmondónak, s elfújta mondókáját: emlékezni és hallgatni akarok.
Vége a vallomásnak"
A '30-as években írta, de ma is írhatta volna.
Aki érti érti, a többieknek meg ott a Mizu...